5. fejezet

Na készen lettünk, és eldöntöttük, hogy nem szedjük ketté, és extra hosszú fejezetet kaptok! :) Remélem érdekesnek találjátok majd!

~ Victoria ~

Mérgesen megyek be a fényűző házunk előterébe, ahol még rengetegen állnak, köztük apám is. Látom, ahogy becsmérlően végig néz rajtam, mintha le akarna tagadni. Akkor miért várja el tőlünk, hogy megjelenjünk a hülye eseményeken, úgy hogy a fél társaság nem tudja rólunk, hogy kik vagyunk. Mit akar akkor tőlem? Hogy haljak meg, mint anya? Ennyi kellett csak és bennem elpattant a cérna. Közelebb sétálok hozzá és már mondom a magamét, nem érdekel, hogy ki az, aki hallja. A lényeg, hogy hozzá elérjen.

- Mit vársz tőlem? Mit akarsz még, amikor senki sem tudja, hogy ki vagyok. Én itt egy senki vagyok! - Már látom a szemén, hogy legszívesebben elhallgatatna, de nem hagyom - Egy szavam sem lehet a dolgokba, te már tökéletesen eltervezted az életünket. – Adan és Ferni megpróbál visszafogni, de lerázom őket magamról. – Lassan kezdem azt hinni, hogy jobban szeretted volna, ha én halok meg anya helyett.

- Hogy merészeled... – és csattan az arcomon a pofon, legalább sikerült kihoznom a sodrából... Adan egyből ugrik felém, de nincs rá szükségem. Egy szó nélkül kiegyenesedem és elsétálok tőle, látom az értetlen arcokat, a kérdő pillantásokat.

- Vic – hallom Adan hangját, próbál visszatartani, hogy ne csináljak hülyeséget.

- Hagyj – mondom, és tovább sétálok egészen a bejárati ajtóig. Kiérve veszem csak észre, hogy Fernando kocsijának a kulcsát szorongatom, na mindegy akkor ezzel megyek. Bepattanok és azonnal elhajtok, megvárom míg felgyorsulok 150 km/h-ra és utána még nyomok rá egy kis gázt.

~ Fernando Alonso~

- Ezt most szépen elintéztétek, elvitte a kocsimat! – mondom.

- Az a legkevesebb... – mondja Adan, az apja ránk se hederít, csak a bocsánatokért esedezik.

- Igen, Vicért jobban aggódom – és már tárcsázom is a számát. Kicsöng, de nem tudom, hogy vajon nála van-e, ezért felszaladok az emeletre a szobájába. Hát ez nem nyert a telefonja itt van, legalább a jogsija nincs a helyén, remélem az nála van.

- Adan?! – mikor a lépcső aljára érek megszólítom. Messze áll tőlem, de már kérdezem is tőle, amit akarok – Van nálad kocsikulcs?

- Van – mondja és már indul is felém.

- Gyere! – mondom neki és már kifele futunk. Van tippem, hogy merre mehetett és hol fog kikötni, de addig is remélem nem okoz balesetet.

Két órán át körözgettünk, de nem találtuk sehol. Nem hiszem el, hogy eltűnt a földszínéről... visszamentünk a házba, mert feladtuk a keresgélést.

Már csak pár focista és párja volt a házban, de már ők is szedelőzködtek.

- Szia Fernando. – köszön rám Sergio és David.

- Sziasztok! – a bepöccent és eltűnt hölgyeménynek köszönhetően ismerem őket, meg hát ők is az országért fociznak, mint ahogy én versenyzek.

- Megtaláltátok? – érdeklődnek.

- Nem. Nem tudom hova tűnhetett. Nincs a szokott helyén, ahova menni szokott, amikor kiborul. Remélem nem esett semmi baja.

- Mi is. Ha előkerül dobj egy sms-t, de mi most inkább megyünk. – mondja Sergio.

- Meg lesz. Jó éjt nektek. – és én az emelet felé veszem az irányt.

Hol lehet az a lökött? Hova mentél? – kérdezem az üres szobájától, amikor felérek.

- Halló! – veszem fel csörgő telefonom.

- Jó estét! Luis Garcia vagyok, Fernando Alonsot keresem.

- Én vagyok az. Miben segíthetek?

- Van mellettem egy bizonyos Victoria Alonso. Azt szeretném meg tudni, hogy nem-e lopta az autót.

- Nem lopta, kölcsönadtam neki. De erre a vezetéknevünkből is rájöhetett volna. De mit csinált, hogy egy rendőr telefonál?

- Mondhatni gyorshajtás, de így már teljesen érthető.

- Sajnálom, ha gondot okozott. Érte kell, hogy menjek?

- Semmi gond, most az egyszer elengedem. Nem okozott bajt, egy kihalt úton mutogatta autóversenyzőket is megszégyenítő produkcióit.

- Hát igen, az én rokonom... Egy pillanatra oda tudná neki adni a telefont?

- Persze, várjon egy kicsit. – mázlija van, hogy egy normális rendőrt fogott ki...

- Mondjad – szól bele drága Victoriám túláradó szeretettel és életkedvvel.

- Mikor óhajtasz hazajönni?

- Nem tudom. Talán nem sokára...

- Rendben, de siess. Nem akarom, hogy egyedül legyél. - mondom neki.

- Jó, nem soká ott vagyok. – és le is rakja.

~ Victoria ~

Elkapott egy rendőr, csak mert eljátszadoztam a kézifékkel és a tolatással, meg egy kicsit drifteltem is. De most miért baj ez? Elhagyatott helyen voltam, nem veszélyeztettem senkit csak magamat, meg Ferni autóját. Azt hiszem jövök neki egy szett gumival, kicsit elhasználtam... Miután a rendőr megbizonyosodott arról, hogy nem loptam a kocsit elhajtott, én pedig ismét egyedül maradtam. A kormányra hajtottam a fejemet, mire megszólalt a duda, addig helyezkedtem míg úgy tudtam ott tartani, hogy ne a hülye duda legyen a párnám. Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok, hogy mi legyen velem. Egy fokkal jobb helyzetben vagyok, mert apu anyagi biztonságot tud adni, amíg el nem érem, hogy kitagadjon... de tényleg kilátástalan helyzetben vagyok, úgy érzem.

~Laneila~

Mikor elcsendesedik a ház már kiosonok a folyosóra, ahonnan az ebédlőbe vezet az utam. Vagyis csak vezetne, de Adan elkapja a karomat és berángat a nappaliba. Fabricio aki mindvégig mögöttem jön, mellém pattan mikor Adan elkapja a kezem, de megnyugszik mikor látja, hogy nem idegen akar elkapni.

- Na, engedj el, ez fáj! – szólok neki, mire elenged. – Oh szerbusz Fernando! – köszönök a rokonunknak. Ő csak biccent válaszképpen.

- Hol van Victoria? – kérdezem rátapintva a lényegre azt hiszem.

- Most már tudjuk, hogy jól van, amúgy pedig ellopva a kocsimat elment száguldozni.

- Már megint ez a rohadt száguldozás! – csattanok fel. – Utálom, amikor ezt csináljátok!

- Fogd be, nem tudsz te erről semmit! – lép elém Alonso, mire Fabri védelmezőleg mellém lép, nagybátyám nem húzza össze magát, mint egy gyáva nyúl. Tudja jól, hogy a két testőrrel nem húzhat újat, még akkor is, ha engem itt és most miszlikre aprítana. Hiába vannak jóban, Fabri első sorban engem véd, de az sem lenne szép, ha a saját nagybátyámat kellene megvernie egy összeszólalkozás miatt.

- Mi az hogy nem tudok? – hergelem fel automatikusan magam. Ez a téma mélyen érint. – Ez a hülye száguldozásotok az utcán kikészít, az nem zavar, ha te betonfalak között száguldozol 300-zal, mert az egyéni hülyeség, és valljuk be én is nézem a Forma-1-et.

- Igen, a kis Vettelkének szurkolsz, megtagadod a saját véred. – teszi hozzá gúnyosan csak, hogy még jobban felhergeljen.

- Ahhoz semmi közöd, hogy kinek szurkolok te idióta. Attól, hogy még neki szurkolok, mikor baleseted van, mindig ott ülök remegve Victoria mellett, szóval fogd be a szád. Ráadásul te tanítottad meg Vicet vezetni veszélyes vezetési formára, még szerencse, hogy általában ha valahova megyünk Adan vagy Fabri vezet és nem ő. Ezzel nem őt akarom lehúzni, de amióta anyu meghalt és majdnem Victoria is ott maradt a balesetben, azóta rettegek, ha ő kocsiba ül! Ezek után mondd azt, hogy semmit nem tudok! – suttogom a végét.

- Lane…

- Ne, most hagyj! – kérem meg. – Nem haragszom rád, sosem voltunk jóban, ezek után se kell puszi pajtásoknak lennünk, meg nem is leszünk, szóval maradjon meg minden a régiben. – kérem meg. – Adan, ha Victoria hazaért, kérlek kopogj be a szobámba! – kérem meg a testőrt, mire bólint. Még átölelem Fabriciot, aki elkísér a lépcsőig, ő hátra megy a saját lakrészükbe, én pedig fel a szobámba.

~ Victoria ~

Egy kicsit eltolódott a „nem soká jövök” határideje. Amikor leparkolok a garázs elé, már látom, hogy nem ég a villany sehol, egy szobát kivéve. Apuét. Sóhajtva megyek be a házba, ahol először a konyhába vezet az utam. Magamhoz veszek egy üveg vizet, és nem törődve a pohárral, meghúzom az üveget és visszatekerve a kupakját magammal viszem. Nagy levegőt véve Fernando kocsikulcsát a zsebembe csúsztatom, majd reggel visszaadom neki. Hátra megyek apám dolgozószobájába, ahonnan a világosság szűrődött ki. Bekopogok, de nem várom meg a választ, egyből benyitok. Fel se néz a lapjaiból, így leülök vele szembe a kanapéra.

- Remélem tudod, hogy nagyon helytelen viselkedést mutattál a mai este folyamán. – nem húzom fel magam már az ilyesfajta megjegyzésein.

- Oh, hát persze, mérhetetlenül sajnálom a dolgot. – gúnyolódom vele. – Ezt inkább mondd a húgomnak, aki meglógott a bálról. – jó mondjuk, mintha én nem csináltam volna ugyanezt Fernandoval, de én a rokonomat raktam a fontossági listám élére, mint holmi összecsődített ismeretlen társaságot.

- Az egyik résztvevő leöntötte borral a ruháját, így kénytelen volt felmenni átöltözni. Ne szidd a húgodat! – védelmezi megint őt.

- Pontosan láttam, hogy mi történt, és nem véletlen volt. De látod? Itt van az ördög elásva. Egyből őt véded. – nevetek fel. – Nem veszed észre magad? Hogy nálad Laneila az első? Mindig is ő volt a kedvenced, mindenről ő tudott először, ő húzhatja ki magát minden alól! – sorolom végig a dolgokat nyugodt hangon. – Mint este is elmondtam, rólunk nem tudják, hogy kik vagyunk, mert te így akarod, de akkor mit vársz mit csináljak?

- Victoria! A húgod még kiskorú, középiskolába jár, te már egyetemista, szinte felnőtt vagy! Te már belekupálódtál az életbe, ő még mindig kislány, akármennyire is nagynak mutatja magát! Míg neked Adan egy barát, addig neki Fabricio egy védelmező! – magyarázkodik.

- Ez tudod mit jelent? – kérdezem, miközben érzem, hogy könnyel telnek meg a szemeim. – Hogy fontosabb neked Laneila, fontosabb az ő szeretete, véleménye. Te a szíved mélyén azt kívántad mindig is anya halála óta, hogy én is bárcsak meghaltam volna! – mondom már sírva. – Azt nem veszed észre, hogy azóta én mindig is egyedül maradtam, csak Iza és Adan volt a támaszom! És te nem voltál sehol! Nálam kimaradt mind az apai mind az anyai törődés. Úgy érzem, hogy nem szeretsz engem, mert én szerencsésen túléltem a balesetet, és hogy én csak a múltra emlékeztetlek, egy olyan dologra, amiről én nem tehetek. Így érzem magam minden nap, még ha csendben elmegyünk egymás mellett akkor is! – pattanok fel a kanapéról, de az ajtóból még egy pillanatig visszanézek és szólásra nyitom a számat. – Tudod, most már én is úgy gondolom, jobb lett volna anyával meghalni, mint veled élni! – ezek után kilépek a szobából és Adan szobája felé veszem az irányt.

Éjszaka a lámpáink mozgásérzékelősek a folyosón, így nem kell vaksötétben mászkálnunk, ha kell valami. És villanykapcsolókkal se kell bajlódnunk, persze az is van, ha hosszabb időre szeretnénk fénybe borítani a folyosókat.

Halkan nyitok be Adanhoz, ahogy egyre jobban kitárom az ajtót megbizonyosodom róla, hogy már alszik. Szívem szerint inkább hagynám aludni, de most nem akarok egyedül lenni, őt akarom magam mellett tudni.

Halkan lépkedek az ágyához és bújok be a paplanja alá. Az ágyát korom sötétben is megtalálnám, úgy hogy nem belerúgok. De abban, hogy hogy fekszik nagy segítségemre van, hogy ő sem szokta behúzni a sötétítő függönyt, csak félig, így a hold világít nekem.

- Victoria... – motyogja álmában – Ne menj el!

- Adan! – simítok végig arcán, mire kinyitja szemét. Feltornázza magát és felkapcsolja az éjjeli lámpáját és utána visszafordul felém. Látom rajta, hogy már lecseszne, de meglátja, hogy sírok, és megenyhül a tekintete.

- Gyere ide – húz magához, és visszadől velem az ágyba, simogatja a hátamat, én pedig kisírom magamat a karjai közt. Miután lenyugodtam felültünk az ágytámlának támaszkodva, de Adan továbbra sem engedett el, fél karjával átölelt.

- Mi történt miután elmentem?

- Hát kérlek szépen, égen földön kerestünk. Apád jó pofizott. Laneila ki se mozdult, míg mindenki el nem ment. Utána összeveszett Fernandoval. És utána Fernandoval még két órán át vártunk, de te basztál hazajönni pedig megígérted. - kapom meg a lecseszést, amit így is úgy is megkaptam volna valamikor. Ha nem is tőle, akkor mástól. Vannak itt még egy páran a feladatra.

- Bocsánat – simogatom ki a ráncokat a takarón. – Lane és Ferni min vesztek már megint össze?

- Rajtad... meg Fernandon. Lane utálja, hogy néha őrült módon vezetsz. Tudja, hogy biztonságosan, és körültekintően vezetsz. De még is félt, és dühös Fernandora, hogy ő tanított meg téged vezetni. Fél, hogy elveszíthet téged is egy balesetben, mint anyukátokat.

Inkább nem mondok az egészre semmit csak csendben maradok. Adan se szól semmit, mert tudja, hogy erre ő sem tudna mit mondani. Később került hozzánk, de pontosan tudja, hogy min mentem keresztül.
Én tíz éves voltam, Lane pedig nyolc és otthon feküdt betegen, anyu jött értem a suliba, apu helyett. Ketten tartottunk hazafelé, talán mindenki szerencséjére, hogy Laneért nem kellett aggódni. Akkor még Madrid külterületén éltünk és minden nap fél órás út volt a suli autóval. Már lejöttünk az autópályáról egy kisebb útra, mikor meghallottuk két autó száguldozó hangját. Az egyik sikeresen meg tudott minket előzni a másik pedig követni akarta, már majdnem mellettünk volt, csak azzal nem számolt, hogy a kereszteződésnél, ahol nem volt lámpa, befordul egy autó. A nem normális úgy gondolta, hogy még bőven elfér, de nem úgy lett. Ránk húzta az autóját, így anyu kénytelen volt elrántani a kormányt és rálépett a fékre. Közben hátulról is belénk jöttek. Oldalról pedig a száguldozó és a másik autó ütközése csapódott belénk. Mint később kiderült anyu azonnal életét vesztette, míg én túléltem, de megküzdöttek értem az orvosok. Szerencsére semmi hosszú távú károsodást nem szenvedtem, és mindenemet rendesen tudom használni, de a a baleset utáni első év kínkeserves volt. Anyut is sirattam, fel kellett épülnöm testileg és lelkileg, úgy hogy apám nem volt mellettem. Fernando akkor elég sokáig velem volt, pedig millió dolga lett volna a gokart versenyekkel és a sulival. De otthon együtt tanultunk, és ez így jó volt, ő sem hanyagolta el, és én sem maradtam le. Iza próbált mindenben a kedvemben járni, és Lane is volt, hogy odajött és csak hozzám bújt. De hogy apu megnézze, hogy vagyok az ritkaság számba ment.

Tovább nem akarok a múlton rágódni, hiszen már elmúlt. Van, ami úgy maradt, mint akkor, de azzal nem kívánok foglalkozni.

- Írnod kéne Sergionak, nekem meg szólnom Lanenek, hogy megjöttél. A lelkemre kötötte, hogy kopogjak be neki, ha megjöttél.

- Majd reggel mindent elintézek, ha felkeltünk. Hajnal három van, elég bűntudatom van, hogy téged felkeltettelek, de úgy éreztem most veled kell lennem. Sergiot majd felhívom, Lanenel pedig beszélek. És még Fernandoval is beszélnem kell, remélem nincs nagyon kiakadva. De most aludjunk, jó?! – nézek fel rá.

- Rendben. – helyezkedik el az ágyban az alváshoz.

- Ja és adnál egy pólót? – mosolygok rá bájosan, mire csak morog egyet. De már nem akarok felmenni a szobámba a pizsimért, mikor Adan cuccaiban is tök jól el tudok aludni.

- Szolgáld ki magad, tudod hol vannak!

- Oké! – odasétálok a szekrényéhez, és megkeresem a 69-es számú pólóját. Bemegyek a fürdőbe, leveszem a ruhát, fel a pólót, arcot mosok és visszamegyek a szekrényhez és kihúzom az egyik fiókot, hogy egy boxert is elcsórjak az alváshoz. Adan végig figyel és mikor már bebújok mellé akkor kapcsolja le a villanyt és térünk nyugovóra egymás mellett egy nyugodtnak csöppet sem mondható nap után.

~Laneila~

Reggel mikor felébredek már jócskán besüt a nap az ablakon. Kinyújtózom, majd egy pulcsit felkapok és a papucsomba belelépek, és elindulok Fabriciohoz. Meg akarom kérni, hogy vigyen el ma tánc órára. Rendszeresen járok táncolni, és szeretek is, és mivel Fabri a testőröm, ő visz mindig a számomra kirendelt kocsival, amit én választottam a szalonból, de mivel nincs jogsim ezért nem vezethetem. Ez a csoda egy Lexus LF-A bézs-ezüst átmenet. Imádom, és Fabricio is szereti vezetni, így amikor csak ketten megyünk valahova ezzel megyünk. Amint belépek a testőreink felségterületére elmosolyodom. Imádok itt lenni, ide nem ér el senki keze, itt a két testőr az úr. Adan szobája előrébb van, mint Fabrié, így elhaladok az előtt is, és benyitok egy halk kopogás után. Meglepődöm mikor meglátom, hogy nővéremet átkarolva alszik. Egyből felmegy bennem a pumpa, hogy miért nem szólt róla, hogy hazaért, hisz kötelessége lett volna! Akár mennyire is a nővérem testőre, ha kérek valamit akkor igenis csinálja meg, könyörgöm, főleg ha a nővéremről van szó! Átrobogok Fabri szobájába, aki már fent van és csak szó nélkül bámulja, ahogyan elveszem az egy üveg jéghideg ásványvizét, majd kirobogok a szobájából, át Adanhoz, ahová követ a testőröm. Egyből lelocsolom a vízzel a két alvó embert, majd mikor elfogy a víz felkapom az egyik párnát és püfölni kezdem őket felváltva.

- Adan! Mi a francért nem szóltál, hogy Victoria hazaért? – kérdezem, miközben püfölöm a testőrt. – Te pedig, hol a fenébe voltál, és miért nem szóltál, és miért, miért, miért??? – püfölöm most nővéremet, majd lihegve leülök. Ekkor Adan és Victoria is vizesen megindulnak felém, de Fabricio a karjaiba zár, így megvédve a két felbőszült idióta vénségtől.

- Fabricio, engedd el a húgomat! – szól a testőrömre Vic.

- Ne hallgass rá! Ha Adan nem teljesítette amit kértem, neked se kötelességed teljesíteni amit Vic mond, rántom meg a vállam. Most még nagy a szám, mert véd a testőröm.

- Minek kell neked mindig mindenért hisztizned? És mi a fenéért kellett neked leöntened minket? Teljesen el lettél kényeztetve apának hála! – azt hiszem drága nővérem már megint megkattant, legszívesebben kiröhögném, de tudom, hogy akkor még jobban őrjöngene. – Most kérem utoljára szépen Fabricio! – mérgesedik be Fabriciora is Victoria. – Engedd el a húgom!

- Nem engedem! Indulnunk kell táncra! – mosolyodik el higgadtan, majd maga előtt kiterel, onnantól pedig futunk mindketten, mert kirohan Adan és Victoria. Szerencsére mikor pici voltam megtaláltam az összes létező búvóhelyet a házban, így hamar el tudok bújni, ha valaki kergetne, és még Victoria se talál meg. Ez a hely most a lépcső alatti kis rés volt. Nagyon keskeny hely, de pont elég, hogy beférjek, Fabri pedig beállt az egyik könyvespolc mögé, ahonnan tudtuk egymást figyelni. Fél óra múlva adta meg magát Victoria.

- Jól van, megnyugodtam, előjöhettek! – a fejem felől jött a hang. Fabri előlép a könyvespolc mögül én pedig kislisszolok a lépcső alól, de a biztonság kedvéért Fabri mellé állok.

- Megint győztem! – ugrálok örömömben mikor eljut a tudatomig. Ez az egyetlen dolog, amivel Victoriával szemben mindig nyertem. – Megyek, összerakom az edzéscuccomat, Fabri 20 perc múlva a Lexinél, rendben? – kérdezem testőrömet, aki csak bólint és visszamegy a lakrészükbe. Előveszem az oldaltáskámat, amit mindig edzésre viszek, még Fabritól kaptam egyik karácsonyra. Egy fekete szövet táska, az van belehímezve fehérrel, hogy I'm a crazy Spanish girl. Magyarul én egy őrült spanyol lány vagyok. Mindig elmosolyodom mikor meglátom ezt a feliratot. Belerakok egy pár fekete zoknit, a spiccpapucsomat, két doboz fáslit, egy fekete tréning nadrágot és egy sötétzöld kis toppot. Körbenézek a szobába hátha kell még valami innen, de majd csak a konyháról, így gyorsan átöltözök, egy világoskék topot veszek fel egy farmer rövidnadrággal, kedvenc nyakláncomat, ami egy fejhallgatót ábrázol, felteszem a nyakamba. Összekötöm a hajamat, majd a napszemüvegemet a fejem tetejére biggyesztem. Befújom magam dezodorral és a parfümömmel egyaránt, majd azok is a táskában végzik. Kinyitom bukóra az ablakomat, hogy míg távol vagyok kiszellőzzön a szobám, majd becsukom magam mögött az ajtót. Mezit láb trappolok le a konyhába, ahol Iza már vígan készíti a reggelit.

- Jó reggelt! – köszönök neki, majd kap egy puszit is.

- Neked is! Hallottam ám a reggeli kis akciódról! – nevet fel, majd elém rak egy üveg vizet, amit beleteszek a táskámba, majd két szendvicset. Nincs időnk itthon reggelizni, így Fabrival majd a kocsiban esszük meg a reggelit. Elköszönök tőle, majd az előtérbe érve felveszem a strandpapucsomat és kimegyek a kocsihoz, ami már a ház előtt áll. Fabricio már bent ül a vezetőülésben, de az ajtaja nyitva, várja a reggelit. A szokásos ruházat van rajta, amikor kísérget engem: farmer, egy sima póló és fekete zakó.

- Köszönöm! – kezdi el rágcsálni, egyik kezével tartja, másikkal pedig fogja a kormányt, miközben kigurul az udvarból. Csendben eszegetjük a szendvicseket, majd mikor Fabri végez, összegyűri az alufóliát és a kezembe nyomja.

- Amúgy mára van valami program? – kérdezem a testőrt.

- Elméletileg délután valakik jönnek hozzátok, így Esteban megkért minket Adannal, hogy vigyünk el titeket valamerre. De Victoria eleve megbeszélt valakivel valami találkozót, és mondta mi is menjünk és azt beszéltük meg, hogy kettőkor találkozunk a téren a Las Rozasnál. Úgyis délben végzel az edzéssel, nem? – kérdezi meg, mire bólintok. 2 órásak az edzéseim általában, hacsak nem jön közbe semmi sem az edzőmnek. – Elmehetünk utána enni, aztán még sétálhatunk egyet a városba, vagy elmenni ahova szeretnél, utána meg odamennénk.

- Jól hangzik! – mosolygok. – Most úgyis te vagy a soros a kajálda választásban, míg edzésen vagyok, addig körbenézhetsz, hogy hol lehet finomságokat enni ebédre. – próbálom meg lerázni.

- Lanelia! – szól rám, de mosolyog. – Nem fogsz és nem is tudsz lepattintani. Ott leszek végig az edzésen, ne is álmodozz róla. – ki tudja hányszor próbáltam már megértetni vele, hogy nem lesz semmi bajom az edzőterembe, de hajthatatlan. Akár hányszor felhozom neki a témát, mindig képes úgy leszidni, hogy én érezzem magam szarul. – Én felügyelek rád, ahogyan Adan Victoriara, ez a dolgunk.

- Tudom, csak olyan rossz nézni, hogy unatkoztok néha. – sóhajtok.

- Jajj te! – nevet fel, majd leparkolunk az egyik belvárosi sportkomplexum előtt. Mosolyogva megyek be és köszönök a többieknek, Fabricio leül az egyik asztalnál, én pedig átöltözöm, majd neki állok bemelegíteni. Imádok táncolni, ahogyan Victorianak az éneklés, nekem a tánc az életem. Nagyon régen, még egyszer anyuval elmentünk egy gyerekeknek készített játszóházba. Ott volt pár lány, akik táncosok voltak, és felléptek nekünk, gyerekeknek. Olyan szépen táncoltak, hogy én akkor döntöttem el, hogy táncos leszek, ha törik, ha szakad. Szerencsére még semmi sem korlátozott le, hogy valóra váljon az álmom. Hamar elrepül ez a két óra, lezuhanyozom, majd felöltözök, hajamat újra felrakom egy copfba, majd elköszönök mindenkitől és elindulunk a kocsi felé.

- Laneila! – fut utánam az egyik társam. – Este elmegyünk egyet bulizni. Ha szeretnél te is gyere! – mosolyog rám a lány.

- Köszönöm, majd küldj egy sms-t, hogy mikor és hol, aztán eldöntöm! – válaszolok, majd intünk és beülünk a kocsiba. A meleg iszonyatosan tűz, még így is, hogy árnyékban áll a kocsi, nagyon meleg van benne, mikor beülünk. Szerencsére hamar lehűti a légkondi az autót, és egy fél órás kocsikázás után megállunk Fabricio kedvenc éttermében, egy olasz étteremnél.

- Már tudom is, hogy mit eszek! – nevet fel, majd lezárja a kocsit és mögém lép. Ha tömeg van az utcákon, mindig mögöttem jön, mögöttem áll, sosem mellettem. Nem tudom miért csinálja ezt, Adan mindig Victoria mellett áll bármi is történjen. Haljak meg, egyszer meg fogom kérdezni tőle. De nem most, most eszünk!

- Én egy jóó nagy adag Carbonara-s tésztát kérek! – kérek először én.

- Én pedig szintén egy jó nagy adaggal, de lasagnét kérek. – válaszol Fabri is. Imádja a lasagnét. Nincs az a mennyiség, amit ő nem tudna megenni. Ha valamit szeretnék nála elérni, mindig azt viszek neki. Nagyobb az esélye, hogy rábólint a dolgokra. Nagyokat kacagva ebédelünk meg, és egy nagy sóhajjal és jóllakottan dőlök hátra a székemben, mikor elfogy a tányéromról a tészta. Fabricio is hasonlóan cselekszik, mikor végez, így elnevetem magam, majd kérjük a számlát és Fabri fizet. Ez az ő köre. A következő az enyém. Ezt ki tudtam nála harcolni, hogy felváltva fizessünk. Nehéz meló volt, de mint mondtam, a lasagne a mindenható!

- Na akkor merre tovább? – kérdezi.

- Shopping? – kérdezem, mire rábólint. – Akkor indulás a plázába! – beülünk a kocsiba és a közeli nagy plázához megyünk, ahol már tudom is, hogy innen táska nélkül nem szabadulunk. Ez így is lett, mikor már a hatodik üzletből jöttem ki egy halom táskával. Fabrinál csak kettő volt, mindkettő az övé. Vett magának két inget, meg boxereket. Én azért jóval több dolgot. Fehérneműket, farmereket, egy pár nyári ruhát, és egy-két topot.

- Ideje induljunk, hogy odaérjünk mire Adanék is! – szól rám a testőröm, így a kocsi felé vesszük az irányt. Szerencsére hűs van benne, így élvezetes az a fél órás út a Las Rozasig, vagyis a Városközpontházig. Leülünk a szökőkút mellé, ami a tér közepén áll. A tér kihalt, hisz senki sem jár erre, mindenki inkább a strandon vagy máshol sütteti a hasát. Hamarosan kinyílik a Városközpont kapuja és kijönnek rajta ugyanolyan ruhás emberek. Meglepődöm mikor felismerem a srácokat a tegnap esti fogadásról. Ekkor két kézzel valaki rácsap a vállamra. Felnézek és Victoria áll felettem napszemüvegbe.

- Úgy tűnik a srácok ma itt tartják az edzés végét! – mosolyog, én pedig megkeresem a szememmel a drágalátos kedvencemet, Sergio Ramost.